A legutolsó, 2014-ben lezajlott – európai uniós – felmérés szerint Magyarországon mintegy 200 ezer nőt érint a kapcsolati erőszak valamilyen fajtája. Minden ötödik magyar nő az élete során rövidebb vagy hosszabb ideig olyan kapcsolatban él, amely veszélyezteti az egzisztenciáját, az életét. A nagyfokú látencia miatt azonban a bűnügyi statisztikákban a töredéke jelenik meg a tényleges bűncselekményeknek.

A járvány időszakával együtt járó összezártság alig elviselhető kényszeregyüttlétet okoz azokban a családokban, ahol bántalmazó az egyik fél. Az OKIT munkatársai 24 órában fogadják a hívásokat, a bántalmazottakat befogadó szociális ellátó rendszer maximumon működik, a lelkisegély telefonszolgáltatóknál ötször annyi hívás fut be, mint a járvány előtt.

E heti interjúnkban Kopf Katalint, a Nyugat-dunántúli Regionális Kríziskezelő Ambulancia vezetőjét kérdeztük a kapcsolati erőszak magyarországi járványtanáról.

– A krízisambulancián nagyon megnőtt a hívásaink száma – mondja Kopf Katalin kérdésemre. – Azok a családok, ahol mostanáig külön éltek a felek, mert hetente járt haza Ausztriából az egyik, most állandóan együtt töltik az idejüket otthon, összezárva. Vannak férfiak, akik amikor hétvégére haza jönnek, néhány napig tudnak alkalmazkodni, de most, hogy négy vagy nyolc hétre össze voltak zárva a feleségükkel, nagyon kemény megpróbáltatást jelentettek a családjuk számára. Szerencsére most újra elindult Ausztriában az élet, a munka – folytatja az aktuális helyzet ismertetését a szakember.

– Az ambulancián volt, aki felhívott minket és azt mondta, hogy ha még egyszer levegőt vesz a férje, akkor megőrül, és persze volt olyan telefon is, ahol fizikai bántalmazásig jutottak a kapcsolati problémák. Minden esetben tanácsot adunk, a pszichológusunk éjjel-nappal dolgozik telefonon és próbálunk a hívóinkon segíteni. Ebben az időszakban a krízisközpontba és a titkos menedékházba is folyamatosan jöttek az OKIT-tól az érintett családok, ami azért sem volt egyszerű, mert karanténba kellett raknunk minden újonnan érkezőt.

Azt mondhatom, hogy mi nagyon szerencsések vagyunk, mert az intézményünk három szintes, külön bejárataink vannak, és egy nagy udvar , így az alsó szintet kinevezhettük elkülönítőnek. A földszinti helyiségnek van saját, kisebb udvarrésze elkerítve, így aki karanténba kerül, ezen az udvaron levegőzhet, a többiek a nagyobb kertbe mehetnek ki.

– Szakmailag igen komoly kihívás lehet, hogy egy traumákkal terhelt kapcsolatból érkeznek a családok a bezártságba, mondhatnánk úgy is, hogy egyfajta „börtönből” a karanténba. Biztosan vannak nehézségei, specialitásai a kezdeti karanténos időszaknak.

– A karanténban is nagyon odafigyelünk, hogy aktivitásra ösztönözzük a családokat, például főzzenek. Olyan ételeket találunk ki, amik munkaigényesebbek és a gyerekek is be tudnak segíteni. Fontos, hogy közös legyen a munka, így jobban telik az idő. És persze napirendet készítünk közösen, és ugyanezt ajánlom azoknak is, akik felhívnak azzal, hogy eddig nem voltak problémák a kapcsolatukban, most meg vannak. Mindenkivel napirendet írunk, mert ha van napirend, van rendszer, és ha azt betartják az érintettek, akkor kisebbek a súrlódások is.

– A bántalmazó viselkedésének van egyfajta ciklikussága. Ezt a ciklikusságot nem befolyásolja a járvány?

- Először inkább olyan kérdéseket teszünk fel, hogy tisztán lássuk, a bántalmazó agresszor vagy erőszaktevő típus. Mert a kettő között hatalmas a különbség.  Agresszor lehet valaki külső okok miatt, például feszült a munkahely elvesztése miatt, vagy  alkoholizál. Agresszív bántalmazó lehet nő és férfi is, ők a nagyon hangosak, akiket a szomszédok mindig hallanak, mert sokat veszekednek.

Az erőszaktevő azonban le akarja győzni a nőt, a tulajdonának tekinti. Ezt a típust nehéz észrevenni, mert a folyamat több évig tart, az erőszaktevő lassan és csendesen dolgozik. Például nem engedi el a nőt dolgozni, már a kapcsolat elején izolálja. „Édesem, ne menj dolgozni, minek?!” És például a nő szüleivel is megszakíttatja a kapcsolatot.

Tehát, ha tudjuk, hogy melyik típussal van dolgunk, a bántalmazás ciklikusságát is be tudjuk jósolni. Egy agresszornál sokkal gyorsabb a ciklus. Ott is megvannak a mézeshetek, tökéletesen indul minden, aztán felgyülemlik a feszültség. Ez lehet abból, hogy a fogkefét a partner máshová rakja, mint ahol volt korábban. Májusban arra számítunk majd, hogy eddig mindenki megkapta a kis pénzét, de akik áprilisban már nem dolgoztak, azok egy hónappal később nem kapnak fizetést sem. Jön a pénztelenség, és nem biztos, hogy van tartalék. Ez a feszültség összegyűlik és kitörés követi, ami lehet szóbeli, pszichés, de lehet fizikai bántalmazás is.

Ranschburg Jenő a ciklikusságot négy részre osztotta. A negyedik rész szerinte a megbánás. Azt hiszem, hogy neki volt igaza, vele értek egyet. A megbánás minden emberben ott van, csak nem mindenki tud bocsánatot kérni, nem mindenki képes arra, hogy leüljön a másikkal és megbeszélje a dolgait. Azok a párok, akik meg tudják beszélni a konfliktusaikat, jobb eséllyel érnek el sikert a bántalmazás kezelésében, mert fel tudják hozni egymásnak a problémákat. Ha elmondják, csak akkor tudnak egymásnak segíteni, például felismerhetik, hogy külső segítség kell ahhoz, hogy az ő kapcsolatuk normálisabban működjön.

– Nem az a szakmai protokoll, hogy a bántalmazó kapcsolatban külső segítséget, mediációt nem érdemes, nem lehet igénybe venni?

– Mediációt valóban nem lehet alkalmazni. Ha elindul a ciklikusság a bántalmazás folyamatában, és agresszorról van szó, ott külső okok vannak, ezeket a külső okokat meg lehet szüntetni. Lehet segíteni például úgy, hogy alkoholelvonóra megy a bántalmazó. Nem mindegy azonban, hogy kinek, hogyan alakulnak a ciklusai. Van, akinek ötévente vagy évente jön, van, akinek hetente, de az a legveszélyesebb, amikor egy nap többször jelennek meg a bántalmazó ciklusok. Ilyenkor már nagyon nehéz segíteni. Agresszor esetében, a kezdeti időszakban, a külső okok megléte miatt lehet segíteni. Ilyenkor mindenféleképpen a családterápiát ajánlom, mert ha külön is mennek a párok, a bántalmazó kapcsolatokban nagyon sokszor van egy vagy több gyermek, és így legalább  nekik nem kell később sokat szenvedni. A családterápia azért fontos, mert a módszerrel mindenki megtanulhatja, hogyan tudnak együtt kommunikálni családként. Mert ha van egy gyerek, az egy egész életre összeköti a férfit és a nőt.

Az erőszaktevő bántalmazó esetében azonban csak és kizárólag a kapcsolatból való kilépést tudom ajánlani megoldásként.

– Hogyan, milyen állapotban érkeznek a nők, a családok, akiknek el kell otthonról menekülniük?

– Változó. Sajnos még hiányzik egy autó, nincs sofőrünk, benzinpénzünk ahhoz, hogy el tudjunk értük menni. Ezért a menekülő családok vonattal, busszal érkeznek hozzánk, és emiatt általában nagyon fáradtak. Fáradtak azért, mert sokat utaznak, gyerekkel, gyerekekkel menekülnek. Másrészt jellemző rájuk egyfajta pszichés fáradtság, hogy el kellett szökniük az otthonukból az évek óta tartó bántalmazás elől. Ez utóbbi alapozza meg leginkább a menekülő nők érzéseit és viselkedését. A héten érkezett hozzánk egy család, akiket azonnal vittünk látleletet venni, mert „csodálatosan” látszanak rajtuk a kék és lila foltok. A pszichés bántalmazásnál azonban nincsenek fizikai tünetek, a szakember azonban észreveszi, hogy vannak láthatatlan nyomok, hiszen remegnek, félnek, mindentől megrettennek. És óriási a függőségük az erőszaktevőtől történő eljövetel után is. Attól félnek, hogy rosszat tettek azzal, hogy eljöttek a gyerekükkel. Olyan nagy a bántalmazó befolyása rájuk, hogy elhiszik, tulajdonképpen „elrabolták a gyereket”. Amit évek hosszú során keresztül hall egy nő, hogy „semmirevaló vagy”, „nem vagy képes egyedül nevelni a gyerekedet”, ezek a mondatok mind lerakódnak és ott maradnak, nagyon hosszú ideig visszacsengenek az életükben.

– Mennyire lehet ezeket a mondatokat elfelejteni? Mennyire lehet ezektől az emlékektől megszabadulni?

– Semennyire. Nem tudják a hátuk mögött hagyni az életüket. Amikor megérkeznek, kialakul egyfajta biztonságérzet, hogy „oké, itt nem talál meg”. Aztán elkezdenek gondolkozni, pörgetni az életüket, hogy „hol rontottam el?”. Mindennap beszélünk velük, pszichológus, családgondozó, szociális szakemberek, hogy nyugodjanak meg, most már jó helyen vannak, próbáljanak előre tekinteni, ne visszafelé. De ha ránéz a gyerekére, elsírja magát, nem biztos abban, hogy jót tett azzal, hogy megszakította a kapcsolatot a bántalmazóval, mert „az apjára szüksége van a gyereknek”. Szóval a terhet, azt cipelik magukkal.

A fizikai bántalmazás nagyon fáj, de mégis mindig azt kérdezik maguktól is, hogy „jól tettem?”. Azt szoktam mondani, hogy a bántalmazás kicsit olyan, mint a nátha. Ha három napig tartott, lehet, hogy a negyedik napon elmúlt, de akkor is három napot kell feküdni vele. Annyit, amennyi ideig tartott, pont annyi idő kell ahhoz, hogy meggyógyulj. Ugyanígy van a bántalmazásnál is. Ha valaki négy-öt évet bántalmazó kapcsolatban volt, annak bizony négy-öt év külső segítség kell, hogy a traumát fel tudja dolgozni, és normális életet tudjon élni.

– És hogy alakul a gyógyulás időszaka, ami éveken keresztül tart?

– Azért tudok erről beszélni, mert vannak félutas kiléptető házaink is, ahol bántalmazott nők élhetnek öt évig. Először bekerülnek hozzánk, van egy fél év krízisellátás a titkos menedékházakban. A védett házakban gyors munka folyik. Bármennyire is úgy tűnik, hogy fél év hosszú idő, de ez egy nagyon sok munkával terhelt időszak. Jogász, pszichológus, családgondozó – mindenki azon dolgozik, hogy a szülői felügyeleti jog a bántalmazotté legyen, hogy megkapja a neki járó támogatásokat, és alkalmas legyen arra, hogy dolgozzon. Vannak olyan nők, akik soha életükben nem dolgoztak, a kisebbségi érzésük miatt nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Nem képesek elképzelni a napirendjüket úgy, hogy a gyerek mellett elmenjenek dolgozni, ezért először négy, aztán hat, majd nyolc órás munkát keresünk nekik. Ezen a vidéken ezt könnyen megtesszük, mert sok a munkahely, így ebből a szempontból jobb dolgunk van, mint az ország kevésbé szerencsés részein.

Utána bekerülnek a családok átmeneti otthonába, ez egy évig tart. Ott még mindig látjuk, hogy nagy szükség van a mindennapi támaszra, hogy találkozhassanak a családgondozójukkal, beszélhessenek a pszichológussal, erre a folyamatos támogatásra a biztonságérzet megtartása miatt van szükség. Ezután az ötéves kiléptető rendszerbe kerülnek, ahol a fenntartó fizeti az albérletet, nekik a rezsit kell finanszírozniuk, és meg kell tanulniuk önmagukat fenntartani. Amikor ide kerülnek, általában látunk egyfajta visszaesést. Ilyenkor újra elbizonytalanodhatnak, kiléptek ugyan a kapcsolatból, de elkezdenek azon gondolkodni, hogy vajon „jó ez nekem?”, „meg tudom tenni ezt egyedül?”. Emiatt tovább támogatjuk őket, a kiléptető lakásokban is van pszichológus és jogász, de a pszichológus itt már inkább azzal foglalkozik, hogy az új életében a korábbi áldozat mit tud tenni. És két-három év után felcsillannak az újabb kapcsolatok is.

Fontos, hogy felkészítsük őket és megerősítsük az önbizalmukat. A bántalmazott nőnél más a testtartás, a beszéd, ami változik nálunk idővel, az önértékelésük javulásával. Emiatt később valószínűleg nem olyan férfival ismerkedik meg, aki bántalmazni fogja, de ha valaki nem tud végigmenni a bemutatott folyamaton, persze újból beléphet egy rossza kapcsolatba.

– Mennyire jellemző, hogy az első próbálkozás nem sikerül?

– Egyelőre nincs utánkövetésünk. Azokkal van kapcsolatunk, akik kiléptető lakásokba mennek, vagy aki a környékünkön talált albérletet, esetleg szerencséje van, mert tud venni egy lakást a közelben. A statisztikák szerint azonban először a bántalmazottak az egyik bántalmazó kapcsolatból beleesnek egy másikba. Sok esetben elmondható, hogy az áldozatok már több bántalmazó kapcsolaton is túl vannak, mire tudatosul bennük, hogy erőszakot szenvednek el, és mernek, tudnak segítséget kérni.

Aki hozzánk bekerül, lefotózom. A városban vannak önkénteseink, fodrász, kozmetikus, manikűrös, nagyon szép ruhákat kapunk adományba. Előfordul olyan kliens, aki életében először jár fodrásznál. Amikor valaki azt mondja, hogy nem érzem a változást, akkor lerakjuk elé a két fotót, ilyenkor az illető saját maga rádöbben, hogy „jé, milyen sokat változtam”. Úgy érzem, hogy bárki, aki velük, értük dolgozik, azon van, hogy az önértékelésüket növelje, hogy ne kerüljenek bele újra egy bántalmazó kapcsolatba.

– A gyerekek ebben a folyamatban hogyan érzik magukat?

– Egy hónappal ezelőtt egy jómódú család érkezett hozzám három gyerekkel. Az anya testvére és az édesanyja folyamatosan hívogatott bennünket, hogy ez a család nem ehhez a színvonalhoz szokott, ami nálunk van. Ezért mondtam az anyukának, hogy ha úgy gondolja, keresünk nekik védett albérletet. De azt mondta, hogy nem, „a gyerekeim lehet, hogy most szegényesebb körülmények között vannak, viszont biztonságban érzik magukat”. Ez van a többi gyerekkel is, érzik a biztonságot. Elmesélte ez az asszony, hogy amíg otthon éltek, két órán keresztül altatta a gyerekeket, mert ők is állandóan rettegtek, hogy mi lesz akkor, ha haza jön az apa, lesz-e veszekedés vagy nem. Nálunk meg öt perc alatt elaludtak altatás nélkül is. Szóval az anyuka azt mondta, hogy ezt a biztonságot szeretné nekik megadni, ha kikerül tőlünk.

A másik típusú gyerek inkább az erőszaktevő bántalmazó családban fordul elő. Ők olyan tinédzserek, akik az anyát irányítják. A bántalmazó szinte hülyévé teszi a nőt azzal, hogy „semmit nem tudsz megoldani”, „majd én megmondom, hogy neked mit kell tenned”, „el kell számolnod a pénzzel, mindennel”. Amikor a nő kilép, mindenki érzi, hogy hiányzik valami, és ezt az űrt ilyenkor a tinédzser könnyen betölti, pillanatok alatt belép a hiányzó szerepbe, ő kezdi el irányítgatni az anyát. Ilyenkor borzasztóan nehéz feladatunk van, hiszen az anyának gyorsabban kell az önértékelését javítanunk, és a gyereket arról kell meggyőznünk, hogy még mindig gyerek, és az édesanyja dönt arról, hogy mi lesz vele. Ez egy tinédzsernél meglehetősen nehéz feladat.

Általában elmondhatom, hogy a gyerekek jól érzik magukat az új környezetükben. Múltkor odafutott hozzám egy kicsi, átölelte a lábamat, és azt mondta, hogy „tudod, olyan itt nekem, mintha nyaralnék”. A gyerekeknek a biztonság a legfontosabb, és nálunk biztonságban érzik magukat.

– A gyerekeknek valóban kell tartaniuk a kapcsolatot az apjukkal?

– Magyarországon egyelőre nem úgy szólnak a jogszabályok, hogy ha egy bántalmazott család bekerül egy krízisotthonba, akkor automatikusan szünetel annak a szülőnek a felügyeleti joga, akit bántalmazónak tartanak. A legtöbb esetben az apának ilyenkor is joga van látni a gyerekét. Ilyenkor a gyerekjóléti szolgálat alapellátását használjuk, a láthatást ott náluk, az intézményben, felügyelet mellett lehet megtenni.

Nagyon sokszor, ha az anyák nem biztosítják a láthatást az apa számára, olyan sokszor teszik meg a férfiak a feljelentést, hogy az anya alkalmatlanná válik papír szerint a gyermek nevelésére. Múlt szerdán, az ambulancián 14 szinte teljesen egyforma esetem volt. A járvány ideje alatt a gyermekjóléti szolgálatoknál a kapcsolattartás szünetel, ezért telefonon vagy online kell biztosítani a láthatást. Ezt egy-két gyerekjóléti szolgálat félreértelmezte. Nem azt akarták a bíróságok, hogy az anya felügyelet nélkül biztosítsa a láthatást! Igenis előfordul, hogy az apa olyat mond, ami megterhelő a gyermek számára. A lényeg, hogy sok szolgálat nem felügyelte a telefonon, online módon biztosított láthatási jogot, ezért az anyák nem engedték meg a kapcsolattartást. Az apák pedig feljelentették ezeket a nőket. Most az ügyek ügyvédeknél vannak azzal, hogy „nem biztosította az anya a láthatást”. Nagy körültekintésre lesz szükség ezeknek az eseteknek az elbírálásakor.

– A bántalmazás nem pszichológiai zavar, nem betegség, hanem viselkedés, egyfajta viselkedésminta a gyermekek számára, hiszen a kapcsolati erőszak a családokban éveken keresztül zajlik a gyerekek szeme láttára, és kitörölhetetlen nyomot hagy bennük. Sokan úgy vélik, hogy áldozattá vagy erőszaktevővé válhatnak ezek a gyermekek.

– Meg kell nézni, mi miben szocializálódunk. Hogyan tudjuk megoldani a nehézségeinket, a konfliktusokat hogyan kezeljük. Tanítják ezt az iskolában? Nem. Miből tanul a gyerek… hát, amit otthon lát, abból, hogy otthon az anya és az apa hogyan viseli a konfliktust.

A lányok, ha több évig akár agresszor, akár erőszaktevő apa van a környezetükben, valamilyen szinten mind ki akarnak törni otthonról. Rájuk az jellemző, hogy kiemelkedőek a tanulásban vagy a sportban, bármiben. Ezek a gyerekek azok, akik elsírják magukat, ha rosszabb jegyet kapnak, de nem azért sír a kislány, mert meg fogják verni otthon, hanem azért, mert ha hazamegy, akkor megint konfliktus, vita lesz abból, hogy rossz jegyet vitt. Mert soha nem tudhatja, hogy a vitából verekedés vagy veszekedés lesz, vagy „csak” vita marad.

A fiúknál az egyik típus alkalmazkodik, és átveszi az apa szerepét, de ha kap egy másik példát, akkor rádöbben, hogy nem kell mindent úgy csinálni, mint az apja.

A fiúk másik része védelmező lesz. Ez viszont azért nem egyszerűen pozitív minta, mert így is képes lesz agresszivitásra, hiszen az apját üti meg, amikor visszaüt az anyja érdekében, hogy őt megvédje.

A gyerekek nagyon különlegesek. Sokan mondják, hogy a gyerek teljesen oda van az apjáért, ezt főleg a váláskor lehet hallani. „Az apa ment a gyerekkel az osztálykirándulásra, mindent ő csinált a gyerek mellett.” Azt már kevesebben tudják, hogy ez azért volt így, mert a feleségét nem engedte ki otthonról. És a gyerek is azt mondhatja, hogy „az apa szeret, szeretem az apát”. De a gyerekek furcsán gondolkodnak, ha a mi szemszögünkből nézzük őket. Ezt azért merem mondani, mert a hosszú évek alatt nagyon sokszor hallottam szinte ugyanazt a mondatot: „Azért szeretem az apámat, mert ha én szeretem, ő is szeret engem, és így nem fog bántani.”

– Trénerként dolgozol a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjainak szóló projektes képzésen. Mi a helyzet a képzéssel, a csoportokkal a járvány ideje alatt?

– Most szünet van, mert egy csoportban általában harmincan vagyunk, és a korlátozások miatt lehetetlen megszervezni a továbbképzést. A szállodák, hotelek nem működnek, hozzánk pedig nagyon sokan érkeznek kisebb településekről, akiket el kell szállásolnunk a három napos képzés miatt. De sokan keresnek azzal, hogy mikor indul újra, mert szeretnének jönni.

– Háromezer körül jár a tréninget elvégzettek száma, milyenek a visszajelzések?

– Azokat a visszajelzéseket szeretem, hogy „szükség van rátok”, „kár, hogy előbb nem tudtam róla”, „a szakmám elején kellett volna”, „ezt már kellene egyetemen, főiskolán oktatni, hogy tudjanak arról, mi a bántalmazás”. És azért is jók a képzések, mert a jelzőrendszerben kevés helyen van szupervízió, és a tréningen mindenki elmondhatja a problémáját. Sajnos Magyarországon általában nagyon kevés a szupervízió, pedig nagy szükség lenne rá, nézd meg, micsoda teher van a bírók és az ügyészek vállán.

De azért is fontos a képzés, mert itt tanulják meg a kollégák, hogyan kell kitölteni jól a dokumentumokat. Ne felejtsük el, hogy a bíró papírból dolgozik. Mindig mondom, hogy merjük leírni a megérzésünket, hogy mit gondolunk a dolgokról. Egy bíró tud szelektálni, ne csak a száraz tényeket írjuk le, hanem hogy a gyerek hüppögött-e, vagy belső sírása volt, rá mert-e nézni az apjára, sarokba húzódott-e. Az anya beszélt-e, vagy mert-e beszélni? Az agresszív férfi mellett a nők beszélnek, de egy erőszaktevő mellett nem. Az ilyen kapcsolatokban visszahúzódik, mindent magára vállal a nő, azt mondja, „énmiattam történt” „én tehetek róla”. Ezek a mondatok sokat tudnak segíteni a helyzetek értelmezésében.

A kapcsolati erőszak évek hosszú során át nyomorítja meg a családtagokat, a jövőjüket. Muszáj, hogy minél előbb megismerjük ezeket a történeteket, mert ha a gyerekek bántalmazó családban szocializálódnak, egyre több lesz a bántalmazás, válás, gyermekkiemelés. Ezek emberileg és anyagilag is megterhelik a társadalmat, a családokat, mindannyiunkat, ezért azt gondolom, hogy mindenképpen hatékonyabb a prevenció, a megelőzés. Ezért fontos a képzésünk.

Lehotzky Zsuzsanna